Adott három jó színész (Phoenix, Wahlberg, Duvall) és egy dekoratív színésznő (Eva Mendes). A rendező, James Gray ráadásul már dolgozott együtt korábban a két színésszel a Bűn állomásaiban, úgyhogy a gárda megvan, már csak egy jó sztori kell és mehet a dolog. Gray azonban olyan ritka átgondolatlan filmmel rukkolt elő, hogy az első konfliktus nem csak a két tesó sorsát, de a filmét is teljesen megváltoztatja.

 

 

1988-at írunk, bár ez a történet szempontjából teljesen mindegy. A helyi rendőrfőnök Bert Grusinsky (Robert Duvall) két fiát Bobby-t (Joaquin Phoenix) és Joseph-et (Mark Wahlberg) a törvény két ellentétes területére sodorta az élet. Míg Joseph apja nyomdokain haladva kapitányi rangot szerez a rendőrségen, addig Bobby egy jólmenő klubnak álcázott drogbarlangot igazgat.

Mikor a két világ összeütközik az orosz maffia meglövi Joseph-et a háza előtt és innentől kezdve Bobby sem nézheti tétlenül amíg az “övéi” kivégzik a családját és beáll rendőrnek!

 

 

Az Éjszaka urai egészen egyszerűen képmutató film, elvesztegetett idő, igaz, remek színészek társaságában, de ez ne tévesszen meg senkit – semmit sem kárpótol. Meglepőmódon elég merész szexjelenettel indít, ahol Bobby éppen Mendes kisasszony bugyijában és melltartójában turkál a díványon – a hölgy is benne van (ehe ehe). Azonban pechünkre a tabudöntögetés ezzel le is van tudva, innentől az egész film egy kommerszmozi a jó és rossz oldalról, valamint, hogy rendőrnek lenni milyen jó és igazságos. Ami azért persze annyira nem igaz, mert kíváncsi volnék, hogy ’88-ban hány rendőr töketlenkedett volna úgy az utcán, mint hőseink és társai? A filmben ábrázolt yardok ugyanis inkább emlékeztetnek brutalitás és fellépés terén Terézanyára, mint komoly drogosztagra. Túl steril az egész és nem jön ki, hogy Bobby miért fordul a saját egzisztenciája, karrierje és ezzel közvetve puerto ricoi a barátnője ellen?

Gray amúgy alkalmaz pár igen ígéretes képi megoldást, például amikor egymás mellé teszi a rendőrbuli képsorait és a Bobby bárjában nap-mint-nap látható orgiaközeli hangulatot. A két tesó kvázi felesküdött a saját életére, ehhez képest mégis Josephé a stabilabb. Miért? Nah, ezt nem tudja (vagy nem meri) a film megválaszolni. Hiányzik a kemény zsaru és az elszállt kis-drogbáró szerepkör, ami azért egy drogfilmben nem árt, ha van.

 

Herótom van attól, hogyha látom, hogy egy jó alaptémájú filmet a szemem láttára erőszakolnak meg és verik szét, majd ezt a végterméket beleerőltetik egy családi moziba. A gond az, hogy Mendes kisasszony megint maradandóbbat alkotott a vásznon, mint a fiúk. Rutinmunka volt ez mindenkinek. Phoenix a Gladiátor, a Nyughatatlan és a a Shyamalan filmek óta tökéjre fejlesztette a csalódott tekintetet, nem is fajul el szélsőséges érzelmekig. Wahlberget továbbrais főleg csak valamelyik profiljából látjuk, Duvall meg aztán kísérletet sem tett rá, hogy akár egy gesztikulációig elfajuljon. Mendes viszont legalább megvillantja a jobb mellét, bár az sem látszik Phoenix szájától. Nem is baj, így legalább nem tűnik túljátszottnak a film…